2012. június 9.

Olaszország 2. és 3. nap

2.nap-Populonia, Piombino

Úgy gondoltam nem aprózom el nagyon a beszámolót, így talán eljutok egyszer a végére, és ti sem unjátok meg hamar, ezért most két napot is összefoglalok ebben a bejegyzésben.
Hétfőn reggel az esőcseppek kopogására, a szél és a tenger zúgására ébredtünk. Ezen megint elszontyolodtunk egy kicsikét, meg morgolódtunk is a szerencsénken. Mást ne említsek, a tavalyi prágai út két napjából másfél napig egyfolytában ömlött az eső, annyira, hogy a cipőm a kukában landolt a végén.
Mentő ötletként kitaláltuk, hogy déli irányban indulunk útnak, mondván, hátha arra jó idő van, és a távolságok is elég nagyok az országban. Valóban, mire elhagytuk a Versiliai Riviérát, kiderült az ég, és a nap is elkezdett sütni. A tengerparti gyorsforgalmim haladtunk, Livorno után ez már közvetlenül a part mentén halad. Az autó ablakából kitekintve megláttuk a mélyben hullámzó tengert, és nemsokára találtunk is egy parkolót, ahol megállhattunk, és lejjebb mászhattunk a vízhez. Látni kellett volna  a párom arcát, amikor megálltunk a sziklák tetején! Olyan volt, mint egy kiskölyök, aki megkapta a rég áhított kisautót. Képes lenne órákon keresztül ülni a víz partján, és csak bámulni a hullámokat, és figyelni a tenger morajlását.




Ragyogóan tiszta volt az ég, kellemesen langyos a levegő, a tenger pedig a kéknél is kékebb. Az ember tényleg képes lenne naphosszat ücsörögni a sziklákon, ilyenkor teljesen kiürül az agy, nem gondolsz semmire, elfog a végtelenség érzése, és olyan nyugalom áraszt el (legalábbis engem), ami csak nagy ritkán adatik meg.
Elég soká elidőztünk itt, de csak rászántuk magunkat a továbbindulásra, irány Populonia. Az útikönyv szerint pazar etruszk leletek és romok találhatóak a tengerre néző domboldalon, érdemes megnézni. Irányba álltunk, GPS be... és erre a helyre kalauzolt minket.



Na, éppenséggel volt itt egy csodás öböl, hangulatos ösvényekkel a partján és strand, csak az etruszk romoknak nem volt még nyoma sem. Mivel csak egy útikönyvünk volt, ami leginkább a nagyobb történelmi városokkal foglalkozik, a GPS pedig csak az autózható útvonalakkal foglalkozik, rögtönöznünk kellett. Kérdezősködni nem nagyon lehet, mert aki beszél angolul, az tutira nem olasz, tehát nem nagy segítség.
A könyvből azért annyit megtudtunk, hogy a legközelebbi város Piombino, ami turisztikai szempontból nem túl jelentős. Szerencsére! Nekünk nagyon tetszett, kicsike, de a tengerparti része az nagyon pazar. Látnivaló a vízen, és a távolban feltűnő Elba szigetén kívül tényleg nem sok van, de azért itt is elbóklásztunk egy keveset.




Mindenhol akkora kaktuszok vannak, az valami fantasztikus.
Még elég korán volt, ezért azt gondoltuk, megpróbálkozunk újfent Populoniával. A GPS-be a városközpont meghatározást ütöttük be, és most egészen máshová kalauzolt minket.


Érdekessége a helynek, hogy a lakossága mindössze 17 fő, valamint a fellegvára, amihez fel is másztunk. A vár közepén áll egy torony, ahol külön belépőt kell fizetni, és nyaktörő lépcsőkön és meredek létrákon kell feljutni, légtornász módjára. Fent az elénk táruló látvány rögtön elfeledtette velünk a tornamutatványokat.






A vízen türkiz foltok kergetőztek és messzire, nagyon messzire el lehet látni. Csak néztük, néztük ezt a látványt, és már egyáltalán nem bántuk, hogy a rögtönzött úticélok mellett döntöttünk.
Az igazság kedvéért hozzáteszem, hogy a magasból megpillantottuk az etruszk  ásatást, de már nem volt igazán kedvünk hozzá, annál is inkább mert egy teremtett lélek sem volt ott.
A párom szerint ez kivételesen jól sikerült kirándulás volt, persze, mert a nap nagy részében láthatta a nagy kékséget. De tényleg jó volt: sziklák,  a víz hangja ahogy a partnak csapódik, a régi, kissé kopott kisváros, kevés ember, rengeteg napfény, a tengerparti csend, ami mégis tele van különféle hangokkal, itthon nem tapasztalunk meg ilyet.

3. nap- Firenze

 Firenze, Firenze...a város, amiről nem tudom, hogyan lehetne írni egy ilyen rövidke bejegyzésben. Nem létezik, hogy 20-30 mondatban összegezzem ezt a helyet, lehetetlen vállalkozás. A város, ahol annyi mindent látni, és mégis úgy érzem nem láttam semmit. Firenzét látni kell, érezni, tapintani szagolni. Lekoptatni térdig a lábad a szűk, macskaköves utcácskákon, ahová szűrve jut be csak a napfény. Érezni a nagyságot, amikor megpillantod a dómot, tetején a máig megfejthetetlen Brunelleschi-féle kupolával. Bevallom, könnybe lábadt a szemem, nem gondoltam volna, hogy egy épület ennyire szép és magasztos lehet. És ha mindez még nem nyűgözött le eléggé, csak tovább kell sétálni, a végén már káprázik a szemed, mert az egy négyzetméterre eső látnivalók számát már fel sem tudod igazán fogni. Amerre nézel szobrok mindenütt, pazar épületek, melyeken táblák hirdetik mennyi mindent élt meg a város, mennyi híres történelmi személyiség élt és tartózkodott hosszabb- rövidebb ideig ezen a helyen. Bármerre visz a lábad, csak ámulsz és bámulsz, majd a végén tényleg csak a hangulat marad meg benned igazán, és az érzés, hogy ide vissza kell jönni, és alaposan végigjárni minden szegletét, mert  pár óra Firenzéből nem elég. Olyan érzésem támadt, mintha a Föld központi helyén járnánk. az emberiség minden rasszából akadt képviselő, a világ minden tájáról özönlenek a turisták csak hogy megtapasztalják ugyanezt.
Firenze az én régi-új szerelmem, és annyira sajnálom, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy elmeséljem, amit láttam.
Jöjjenek a képek, a teljesség igénye nélkül. Egy idő után, már nem is fotóztunk, mert rájöttünk, hogy akkor sokkal kevesebbet látunk, valamint abszurd lett volna mindent megörökíteni.













1 megjegyzés:

  1. Gyönyörű képek! Még sose jártam itt! Törökországban éltünk át a tengerrel kapcsolatos hasonló élményt, csodás volt!:)
    Az eső ellenére is csodaszép élményekben volt részetek!

    VálaszTörlés

Related Posts with Thumbnails